Star Wars: Az utolsó jedik
Barta Zoltán írása

Hatalmas elvárásokkal ültem le megnézni a Star Wars-sorozat 8. epizódját, már csak azért is, mert a 7. után igencsak kíváncsi voltam arra, vajon sikerül-e kikecmeregni abból a mély gödörből, amit JJ Abrams ásott a rendezői munkájával. Aztán a tizedik perc környékén meglepve tapasztaltam, hogy tetszik, amit látok, és amikor a film végén felgyulladtak a fények, azt éreztem, hogy nem volt felesleges időpocsékolás az elmúlt két és fél óra. Kisebb-nagyobb döccenőkkel ugyan, de sikerült visszatérnünk a galaxisba, és az utat nem a jól ismert sablonok ismételgetésével, vagy éppen a közhelyszótár bővített kiadásával a kezünkben jártuk végig. Olyan újdonságok bemutatását láthattuk a vásznon, amik korábban csak az Expanded Universe-ben voltak elképzelhetőek. A filmekből az ilyesfajta fordulatokat kategórikusan mellőzték, éppen ezért volt meglepő, mennyire bátran nyúlnak új eszközökhöz, és hogyan formálják át a galaxisról - és a Jedi Rendről - alkotott elképzeléseinket.

A kritikusok máris a Birodalom visszavág óta a legjobb filmként emlegetik a 8. részt - mint ahogy két éve az Ébredő Erőre is egyfajta világmegváltó csodaként tekintettek. Ez persze túlzás. Ahhoz, hogy tisztán láthassuk a betöltött helyét, egy kicsit le kell csengenie a filmet körülvevő nagy felhajtásnak. Az viszont tény, hogy Rian Johnson filmje messze túlmutat azon, amit Abrams 7. része az útjára indított. Egyszerűen több, jobb, és sokkal elgondolkodtatóbb. És aztán jön a nagy kérdés: hogy lehet az, hogy egy másik rendező ugyanazokkal a színészekkel egy sokkal jobb, élvezetesebb filmet tud forgatni? A válasz egyértelmű...

Hozott anyagból persze nem könnyű dolgozni. Johnsonnak jutott az a hálátlan feladat, hogy elődje után foltozgasson, nem ritkán mázsaszámra használva a képzeletbeli maltert, hogy be tudja tömni az előző rész sztorijában hagyott tátongó lyukakat. De szerencsére ez nem jelent gondot neki. Könnyedén magyaráz, sőt, hülyét is csinál abból, akinek ez tényleg kijár. Méghozzá rögtön a film elején.

Azért persze vannak problémás pillanatok, miért is ne lennének. Elég, ha csak az egyik főhős csodálatosnál is csodálatosabb megmenekülésére gondolunk, ami kis híján lejtmenetbe állítja az addig magabiztosan gördülő cselekményt. (Megjegyzem, hogy ezen a ponton befogtam a szemem, mert ez egy kicsit sok volt. Szeretnék egyszer annak a szemébe nézni, aki ezt kitalálta.) De ha ezt túléljük, akkor sokáig nem tudunk mibe belekötni. Van persze, aki azon is rágódik, hogy ki a fene volt az a Snoke, honnan jött, és hogyan hálózta be Kylo Rent. Johnson azonban nem ad teret szinte semmilyen találgatásnak, és elődjével ellentétben nem hagy maga után sötét foltokat. Kik voltak Rey szülei? Nincs időnk rágódni ezen, mert Johnson nem hagy minket magunkra a problémákkal, így gyorsan továbbléphetünk.

Ami pedig Luke Skywalkerrel történik, az igazán érdekes példája annak, hogyan kell ennyi idő után megközelíteni a Saga emblematikus karakterét. Az alapszituáció érdekes, mert Luke-nak nem azért kellett ejbujdokolnia, mint egykori mentorának, Obi-Wannak. Ő más ember, egy másik korban, de mindaz a keserűség, amit magába fojt, alaposan próbára teszi a szigetére zarándokolt Rey-t, aki mindenáron szeretne a tanítványa lenni. A nagy Skywalker morózus vénember lett, aki mindenért nyavalyog, és egyáltalán nem fülik a foga ahhoz, hogy egy tanítvánnyal bajlódjon. (Ennyit talán elárulhatunk a cselekményből, és senki nem veszi zokon ezt a kis spoilert.) Johnson ezen a ponton nem riad vissza attól, hogy elkezdjen művészi elemekkel kísérletezgetni, amik meglepően jól működnek ebben a közegben, és szerencsére nem vesznek el túl sok játékidőt ahhoz, hogy közben unatkozni támadjon kedvünk. Ráadásul a mester és tanítvány kapcsolatában kibontakozik az a spirituális szál, ami a klasszikus-trilógiában volt látható. Gyakorlatilag négy évtized után hanzik el egy olyan állítás, amely vallásként aposztrofálja az Erővel kapcsolatos tanokat.

Külön jó volt, ahogy Gareth Edwards, a Rogue One rendezője egy pillanatra felbukkant az Ellenállás soraiban. (Ezzel Johnson törlesztette Edwards gesztusát, hiszen annak idején egy pillanat erejéig ő is szerepelt a Zsivány Egyesben.) És ami igazán fontos, Rian Johnson szabad utat enged a rajongói kritikáknak, és a karakterekkel olvassa elődje fejére az előző rész félresiklásait. Ezt persze megfelelő mértékkel teszi, nem rúg túl sokat feleslegesen a 7. részbe.

Persze nagy kérdés, hogy a kilencedik epizódra visszatérő JJ Abrams hová rontja Johnson jó osztályzatát. Ez kiderül 2019-ben, de addig reméljük a legjobbakat. Erre minden okunk megvan, hiszen a Disney már a premier előtt úgy szavazott bizalmat Rian Johnsonnak, hogy neki adta a vadonatúj trilógia készítésének lehetőségét. Ez pedig mindennél többet jelent.