Rogue One - Köszönjük, Gareth!
Spoilermentes kritika
Barta Zoltán írása

Gareth Edwards megcsinálta! Rajongói szemmel nézve persze találhatunk benne hibákat - de hát miben nem -, ettől függetlenül egy lendületes, okosan felépített filmet tett le az asztalra, olyat, amit érdemes sokszor megnézni, aztán sokat beszélgetni róla. A Rogue One (Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet) nem egy amolyan két trilógia közé odadobott darab. Ráadásul a rendező vállát nem nyomta egy hatalmas teher, mint Abrams-ét a hetedik rész esetében, akinek egy trilógia nyitófilmjével elképesztő elvárásoknak kellett megfelelnie. Itt egyetlen filmbe sűrítve egy kerek egész történetet látunk, és bár ismerjük a folytatást, az utolsó percben is kapunk egy olyan izgalmas jelenetet, ami hatalmas pluszt ad a filmnek.

Sajnos a Rogue One megtekintése után nem könnyű spoilermentesen írni erről a filmről. Rengeteg érzés kavarog bennem azóta is, mert olyan komplex élményt adott, amit nehéz úgy szavakba önteni, hogy közben nem mesélhetem el, mit is láttam. De hát a Halálcsillag terveinek ellopása körüli hercehurca nem új keletű történet, hiszen már a kilencvenes években megénekelték. Aztán ez az eseményszál szépen az enyészeté lett, és a Disney által újraindított univerzumban John Knoll, a LucasFilm öreg motorosa vette elő a jó tíz éve dédelgetett tervét, hogy mi lenne, ha...

De ez már egy másik kor. A történet új alakot öltött, miközben a lényeg megmaradt. A korábbi eseményszálnak se híre, se hamva, de helyette itt van egy vadonatúj, aminek megvan saját helye ebben a galaxisban. Az itt felvonultatott karakterek eleinte egy kicsit olyanok, mintha a Piszkos tizenkettő Star Wars-változata köszönne vissza általuk, de aztán hamar visszazökkenünk a ’valóságba’. És jön az, ami ezt a filmet igazán naggyá teszi, és a rendezőnek pedig további jó pontokat ad a rajongóktól: nem lacafacázik, nem szégyellősködik, ha harc, akkor legyen harc, méghozzá durván. A korábban beharangozott háborús körítés egyes képei a saját galaxisunkat idézik, ugyanis Irak, Vietnám és sok más földi konfliktus köszön vissza a képsorokon. És a Rogue One nem szorítkozik arra, hogy csak az egyik oldal legyen a pofozózsák, a másik pedig karcolás nélkül megússza. A háború veszteségei mindkét oldalt alaposan megviselik, és teszik ezt a Star Wars-hoz képest minden korábbinál erőteljesebben. Viszont a szuperfegyver szerencsére már négy évtizede benne van a tudatunkban, ezért más filmekkel ellentétben nem kell hosszasan magyarázkodni, hogy a hősöknek miért szakad a nyakába egy Armageddon-szerű végítélet. A Rogue One érdeme, hogy úgy visz minket vissza a messzi-messzi galaxisba, mintha ott sem hagytuk volna. Persze nem maradt minden érintetlen, hiszen vannak új űrhajók, vadiúj bolygók, speciális alakulatok, és persze karakterek is szép számmal.

És mégis, a hamisítatlan Star Wars-közeg itt megmaradt. És ami a legfontosabb, ez a film nem puffogtat csukott szemmel, nem megy a falnak, hogy aztán nagyot koppanva elhallgasson. Itt van ok és okozat, egyetlen filmben felépített karakterfejlődés, dráma, akció, néhány - és éppen elég - visszautalás a korábbi művekre, sőt, még az Expanded Universe-re is. Saw Guerrera színre lépése nagy adomány volt azoknak, akik régebben is szerettek kilépni a filmek által emelt korlátok közül, és most a Rogue One tovább bontotta ezeket a korlátokat. (Főleg ha idevesszük, hogy a filmvégi űrcsatában a Rebels-es Ghost is mintha felbukkanna néha.) Még akkor is, ha tudjuk, hogy pl. Darth Vader kastélya eredetileg a klasszikus trilógiához lett megálmodva - majd elvetve -, és végül egy videó-játékban még barangolhattunk is benne.

A karakterek közül számomra a Diego Luna által alakított Cassian Andor igazi meglepetés volt. A trailerek alapján egy sokkal egyszerűbb, az átlagosan idealista lázadók szintjét hozó figurát vizionáltam, és aztán a filmben gyorsan kiderült, hogy ennél jóval bonyolultabb. A morális dilemmák egy idő után persze őt is morzsolják, de hát végtére is éppen erről szól a Rogue One. Andor nem teljesen ’tiszta’, bizony a háború őt is beszippantja. A film az ő ráeszmélése is egyben, és ez igen nagy előrelépés a korábbiakhoz képest, hiszen a Lázadók Szövetségében eddig ez nem volt szokás.

És az, hogy mennyi jelenet lett törölve az eredeti verzióhoz képest, azt az utólag végigböngészett trailerek alapján gyorsan megállapíthatjuk. Ezekből az derül ki, hogy az utóforgatások révén a cselekmény néhol bizony más irányt vett, és könnyen elképzelhető, hogy eredetileg más befejezést szántak az alkotásnak. Felettébb kíváncsi lennék az eredeti verzióra is, de attól félek, nem egyhamar derül ki az igazság.

Viszont amit a trükkök terén az ILM csinált, az egyszerűen bámulatos. A csatajelenetek nagyon valóságosak, a digitális maszkok terén pedig már akkora az előrelépés, hogy tátva marad a szánk. Korábbi főkarakterek jönnek szembe, pl. olyan, akinek vagy már rég meghalt a megformálója, vagy pedig a kora miatt nem lenne alkalmas arra, hogy akár egyetlen perccel is megfiatalítsák. Így a film kerek lett, nem kell azon küzdenünk, hogy egy másik színészt behelyettesítsünk.

Számomra a Rogue One-ban egyetlen csalódás volt, és ez pedig a zene. A trailerek alapján arra számítottam, hogy a John Williams nélküli soundtrack újszerűen katartikus élményt nyújt majd, és visszaadja az előzetesek által előrevetített hangzást. Ehelyett azonban éppen hogy csak ott volt valami, ami azt mutatja, hogy nem túl jó dolog menet közben lecserélni a zeneszerzőt.

A Rogue One méltóképpen kerül bele a Star Wars-rajongók emlékezetébe, és megadja az új irányt, amin a további standalone filmek - és a 2020-as évek első felében az esetleges reboot - is elindulhatnak. Gareth Edwards és csapata megérdemel minden elismerést. 2016-ban így kell filmet csinálni.