Egy Zsivány Egyes történet - két kötetben
Jenőfi Norbert kritikája

"- Mit küldtek nekünk?
- Reményt."

Ez a sztoriba ágyazott párbeszéd háromszor is képes volt új jelentésárnyalatokkal gazdagodni: egyszer az első Antológia-film megtekintése, másodszor a forgatókönyvéből íródott regény elolvasása után, harmadjára pedig az egész átgondoltsága tekintetében.

Nehezen feledhető az a csalódás, amit sok-sok régi rajongó élt át 2015 decemberének közepén, amikor is bemutatták az új korszak első Star Wars filmjét, „Az ébredő Erő”-t. Akkoriban nagyon sokan euforikus hangulatban, egyfajta lila ködön át nézve ujjongtak a mozinak (és fújolták azokat, akik nem átallották már azon frissiben kifejezni a döbbenetüket), ám az idő előrehaladtával egyre többen ismerték be, hogy a túltolt marketing csapdájába estek, és a film bizony elég sótlanra sikeredett. Jó, némi potenciál van benne, de a végkifejlethez még várni kell pár évet – csakhogy anno, az eredeti filmnek ilyesmire nem volt szüksége. Kár szépíteni: abszolút nincsenek egy súlycsoportban. Emiatt kissé óvatosabb várakozás előzte meg az első olyan alkotást, ami nem közvetlenül része a fősodornak. E tétovaságnak nem tett jót az utóforgatások híre sem. Ehhez képest viszont a „Zsivány Egyes” kifejezetten hangulatos, dögös kis film lett, pont olyan, mint amilyennek már a 7. epizódot is vártuk. A végén még tényleg kisülhet valami jó is ezekből az új erőfeszítésekből? Ez tehát a ’Remény No 1’.

Valamifajta kificamodott gondolkodásmód miatt az új történetek novellizált változatai csak jóval az angol megjelenést követően láthatnak napvilágot más nyelveken (talán így akarják az anyagot tovább napirenden tartani?), emiatt idehaza "Az ébredő Erő" is csak cirka négy hónappal a premier után kerülhetett a könyvespolcokra. Ráadásul szépen újráztatta az olvasóival a moziban átélt, és végre már kissé halványuló nem túl pozitív érzéseket. Amiként a film maga sem sokkal több egy "Star Wars - IV. epizód" parafrázisnál, azonképpen a kötet sem ad jobbat, mint az eredeti regény annak idején (még az írójuk is ugyanaz): egyszerűen csak felmondja a forgatókönyvet, megtoldva némi átvezető-összekötő szöveggel. Csakhogy ami negyven éve még tökéletesen elegendő volt, az ma már nagyon kevés az üdvösséghez. A rajongók időközben hozzászoktak ahhoz, hogy a filmregények alaposan kicsomagolják a látottakat, imitt-amott kibővítik, kikerekítik a sztorit, közelebb hozzák a szereplőket, és kidomborítják a motivációkat (ugye-ugye, a méltatlanul lesajnált előzmény-trilógia). És hát az amúgy tisztes iparos, Alan Dean Foster tényleg nem erőltette meg magát. Erre most fele annyi idő alatt megkaphattuk a „Zsivány Egyes”-t, ami ráadásul - a korrektebb történeten túl persze - pontosan abban remekel igazán, ami az elődje gyenge pontja volt. Talán elért a döntéshozókig az olvasók hangja, és ezentúl nem próbálják visszafogni a feltámadó írói ambíciókat? Íme, a ’Remény No 2’.

Aztán van itt még egy nem elhanyagolható körülmény: a jóval komplexebb történet lehetőséget kínált arra (nem is kínált, mint inkább követelt), hogy egy előzmény-regény is megszülessen, hogy a kulcsszereplők ne csak úgy himbálózzanak a levegőben. Legyen alapja, talaja a történéseknek, mutatkozzanak be az egyes karakterek - úgymond - élőben is, ne csak a háttérkönyvek lapjairól, egy-két bekezdésben értesülhessünk már arról, kik is ők valójában. (Ehhez a vállalkozáshoz pedig sikerült is megtalálni a legmegfelelőbb szerzőt, olyasvalakit, aki már ezidáig is elévülhetetlen érdemeket szerzett SW-fronton.) A régi kánonnak mindig is mumusa volt a Halálcsillag elkészülte, holott éppen ez az űrállomás volt mindennek az origója. Az idő előrehaladtával folyamatosan kutyulták össze meg vissza, hogy ki, hol, mikor, miért és hogyan kezdte építeni, aztán végül összefésültek egy felemás, izzadtságszagú eseményvázat, amibe még utóbb is sikerült bele-belerúgni párat. A Disney-korszak hatalomátvétele sem sok jót ígért, sokáig csupán azt tudták bizonyítani, hogy a régi kánon lenullázásával amolyan anti-Midász királlyá váltak: a kezeik között az is gagyivá változott, ami korábban aranyból volt. Erre most? Sikerült teljesen épkézláb módon elmesélni, hogy a csudában létezik az, hogy az a fránya DS-1 (na, jó, legyen HCs-1, ha úgy jobban tetszik) projekt már „ A klónok támadása” végén létezik, a harmadik rész végén már jócskán előrehaladott készültségi fázisban látjuk, de csak 20 évvel később, az Alderaan mellett kerül felavatásra. Elkezdenek végre tisztességesen is építkezni a SW Univerzumban? Ez már tényleg a ’Remény No 3’.

Szóval a Szukits kiadó jóvoltából van két új, már küllemében is tetszetős, nagyszerű Csillagháborús regényünk, a James Luceno-féle "Katalizátor", valamint a "Zsivány Egyes", amely Alexander Freed műve (tőle a "Battlefront - Alkony század" c. írást kaptuk legutóbb). A nagy kérdés: miért is célszerű beszerezni mindkettőt azoknak, akik szeretik ezt az univerzumot?

Kezdjük a végén! A filmregény érdekes módon egy-az-egyben képes visszaidézni a mozit, és egy-két villanásnyi jelenet-töredéknél azt nem is egészíti ki többel. Ez amiatt tűnhet különösnek, hogy a forgatás és a vágási folyamatok alatt rengeteg dolog megváltozott, sőt, pl. a Vader ámokfutását lekövető szekvencia már tényleg az utolsó pillanatban lett rögzítve. És a kötet ezeket is tartalmazza, méghozzá minden módosítást úgy, hogy az egy pillanatra sem lóg ki a szövegkörnyezetből; magyarán nem érződik az, hogy utólag, kutyafuttában kellett volna őket beszuszakolni két korábban megírt bekezdés közé. Más kérdés, hogy emiatt nem örömködhetünk olyan törölt jeleneteknek sem, amik pedig olyannyira fel tudják dobni az efféle írásokat. Egyébiránt kíváncsi lennék rá, hogy ez a megkövetelt újsütetű munkamódszer vajon hány ősz szállal gyarapította az író haját... Amit sokan felróttak a film hibájául, nevezetesen az első cirka húsz perc ide-oda kapkodása az nagyjából itt is tetten érhető, viszont ezúttal már elsőre sem tűnik problémásnak (az okáról később). A szereplők lelkivilága szépen kifejtésre kerül, egyértelműek az indítékok, a fokról-fokra építkezés nagyszerűen képbe helyezi az olvasót akkor is, ha netán itt találkozik először a sztorival. Külön megkapó benne, hogy nem érződik folyamatosan a viszketés, hogy a háttéranyagok után kapkodjunk, kiderítendő egyes érintőlegesen említett helyzet vagy normálisan ki nem tárgyalt személyi, tárgyi tulajdonság jellegét. Ez alatt gondolok pl. arra, amire többször is célozgatnak, hogy miért nem akarnak fegyvert adni a maró humorú ex-birodalmi robot kezébe (végül is a K-2SO már "majdnem" kénsav, ugyebár...); a maga idejében erre is megkapjuk a választ. Szokatlan módon a főszövegben gyakorta feltűnnek hosszabb-rövidebb, jól elkülönülő kiegészítések, mi több, az írónak még egy csipetnyi vallásfilozófiai elmélkedést is sikerült becsempészni közéjük. Emellett innen válik nyilvánvalóvá, hogy az építők sem teljesen ütődöttek: annak a bizonyos hőelvezető aknának a veszélyfaktora már kezdetektől feltűnt nekik, és külön indoklási folyamat kellett az engedélyeztetéséhez (amelyből a bázison majdan szolgálók iránti cinikus szemlélet is kitűnik). Az ok tehát nem megbocsáthatatlan trehányság, hanem jól kitervelt szabotázs, ami a végeredményt tekintve nagyon nem mindegy; a birodalmiak éveken keresztül elsiklanak felette, a lázadók meg már az első elemzés során kiszúrják?

Igaz, most sem derül ki, pl. az az apróság (amire ugyan a film maga nem, de cikkünk tárgya, és a háttéranyagok annál inkább kitérnek), hogy a wobanin Jyn Erso-t miért akarja oly elszántan kinyírni a cellatársa. Feltűnhet néhány mozzanat (mint az U-szárnyúakból nyújtott fedező tűztől térdre rogyó AT-ACT), vagy pár, az elő-kampányban gyakran – kvázi a főszereplők egyikeként - felvezetett karakter (Bistan, Pao) kimaradása, ám ezeket valószínűleg csak utólag vesszük majd észre. A fordítás gördülékeny, a hamar-munka dacára sem nagyon futunk bele elütésekbe. Mint volt róla szó, plusz jeleneteket most nem nagyon találunk - és fura módon ezúttal még csak nem is igazán hiányoznak, részint a menet közben elhintett sok-sok kis információmorzsa miatt, részben pedig pontosan az előzménykötet okán.

Igen, a "Katalizátor" parádés kiegészítő, és egyúttal remek bemelegítő is a Zsivány osztag kalandjai elé. A cselekménye alig valamivel hamarabb startol, mint "A Sithek bosszúja" története, illetve időnként visszautalgat még korábbi momentumokra is, amelyek meghatározóvá válnak a galaktikus történelem robogása folyamán. Kiderül belőle, hogy a Birodalom még annál is sokkal arrogánsabb, mint azt sejtettük, hiszen a Halálcsillag tervezésébe és megépítésbe úgy kezdtek bele, hogy még azzal sem voltak tisztában, miként fogják működésre bírni azt a szuperlézert, amely pedig az egész objektum lényege. Merényletek, tehetetlenkedés és brutális hatalmi háttérharcok késleltetik folyamatosan a munkálatokat, miközben olyan szintű gyalázatos képmutatással szereznek meg minden, az építéshez szükségessé váló emberi, anyagi és technikai erőforrást, hogy az egészen elképesztő. (Zárójelben: ilyen a zsarnokság természete, és erre sajnos a mindennapok valósága adja világszerte a sormintát.) Közben pedig ott van az erkölcsi értékeihez makacsul (noha nem igazán körültekintően) ragaszkodó konstruktőr-géniusz, aki csak túl későn veszi észre, hogy minél közelebb kerül az eredetileg vágyott céljaihoz, annál inkább eltávolodik mindentől, amit addig igazán fontosnak ítélt az életében, és válik egyre megszállottabbá - és vakká - abban is, amit csinál. A mű meghatározó alakja tehát Galen Erso; a felesége, Lyra, a lánya Jyn (akiről végre kiderül, miért nevezi Csillagpor-nak az apja), és az aktuális fő antagonista, Orson Krennic hozzá igazodva bontakoztatják ki a jellemük igazi mibenlétét. Lépésről lépésre haladunk afelé, hogy a számtalan intrikán és némi kalandon átvergődve pár évvel korábbra érkezzünk végül, mint ahonnan a kapcsolódó film és a filmregény elrugaszkodik. Mindezek alatt pedig felfigyelhetünk sok-sok olyan utalásra, amelyekre már más írott, rajzolt és mozgóképes anyagból emlékezhetünk, de anélkül, hogy akár egy percre is tolakodónak, erőltetettnek éreznénk azokat. Ja, és innen értesülhetünk arról is, hogy időközben a Halálcsillagot felhizlalták pöttyet, az átmérője ugyanis kerek 40 km-rel lett nagyobb az eddig feltételezettnél (épp annyival, mint ahány évvel ezelőtt hallhattunk róla első ízben; így lett tehát 'fejétől a farkáig' 160 kilométeres, ami gyakorlatilag a Budapest-Szeged távolság, azaz szép nagy gömböc).

A két könyv annyira át van szőve az egymásra adott oda-vissza utalásokkal, annyira szerves egységet alkotnak, hogy utólag már bajos is különválasztani a kettőt. Meg aztán minek is? Szerencsére problémamentesen hozzáférhetőek, ráadásul egyben megvásárolva még jelentősen olcsóbban is beszerezhetők, mint külön-külön. Luceno és Freed képes volt tökéletesen ráhangolódni úgy a témára, mint a másik írói stílusára is. Itt mutatkozik meg, hogy miért is jött kapóra a "Zsivány Egyes" kényelmes tempójú kezdése, hiszen az előzménykötet logikusan lassúbb sodrása után így finoman, zökkenőmentesen vezethet át a folytatás egyre jobban pörgő, a végére pedig már gyilkos tempót diktáló sztorijába.

A premier idején többen is jelezték, hogy alig várták a hazaérkezést, azért, hogy a házimoziban mielőbb újranézhessék a negyedik epizódot. Ami igazán meglepő, hogy egy gyanúsan hasonló érzés a könyveket olvasva is elkaphat bennünket; ez pedig már csakugyan jelent valamit. Az utóbbi időkben ritkán megtapasztalható élmény egy ennyire ügyesen összerakott SW-történet, nem érdemes tehát mellőzni azoknak sem, akik amúgy szeretnek csak közvetlenül a filmek anyagaira szorítkozni. Azok számára pedig, akik szeretik a fantasztikus irodalmat és persze a Star Wars-t, instant klasszikus, kötelező olvasmány. Afféle ízig-vérig "ezt direkt nekem írták!"-kategóriás anyag.

A két kötet magyar kiadásának borítója.