Star Wars Lázadók
Barta Zoltán írása

Be kell vallanom, hogy meglehetősen hosszú vívódás után szántam el magam erre a kritikára. Nem azért, mert nem akartam megnyilvánulni a Disney első Star Wars-os sorozatáról, hanem mert lelki szemeim előtt felrémlett, hányféle véleménnyel megy majd szembe az enyém. Végül győzött a józan ész, és rájöttem: ha klubvezetőként most nem vallok színt ebben a kérdésben, akkor sohasem fogom megtenni.

Amikor először értesültem a Star Wars Rebels azaz Lázadók előkészületeiről - és ezzel párhuzamosan a The Clone Wars kinyiffantásáról -, kissé meglepődtem. A The Clone Wars (TCW) egy jól bejáratott márka volt, és a maga minden negatívuma ellenére rengeteg olyan karaktert és hátteret adott a galaxisnak, melyek az előnyére váltak. A karakterek közül gondolok itt mondjuk Cad Bane-re, Rex kapitányra, vagy éppen Ahsokára, akik tényleg beleillettek egy ilyen animációs sorozatba. A szériával mindenki megtalálta a magának rokonszenves figurát, akinek drukkolhatott, és a helyenként tisztességes cselekmény - főleg az ötödik szezont lezáró Hitchcock-feldolgozásokban - felvillantotta az elmélyült műhelymunka képét is. A TCW annak ellenére volt népszerű, hogy a történeti szálak gyakran kalandoztak felnőttes témák világába, olyan vizekre, melyet a gyermeki lélek még nem képes értelmezni. A politikai csatározások, a háború borzalmai, vagy éppen a sötét mágia világa mindenképpen idetartozik, és ezeket látva néha még csodálkoztam is, hogyan fér ez bele a korhatár besorolásba.

De a TCW befejeződött - az Expanded Universe közben megcsonkításra került - és jött a váltás. A Star Wars Rebels-hez (SWR) egy kicsit szkeptikusan álltam hozzá, hiszen a semmiből, szinte hónapok alatt született meg, és már az első hírek alapján azt feltételeztem, hogy valamiféle kényszermegoldásként látja meg a napvilágot. A TCW-t a Disney-érában nem lehetett folytatni, de az általa hagyott űrt valamivel ki kellett tölteni. Nosza, csináljunk egy olyan szériát, ami az első két trilógia közötti, korábban eléggé elhanyagolt időszakban játszódik, és a Birodalom elleni felkelés első, meglehetősen tétova lépéseit mutatja be. Ez a koncepció még jól is elsülhet, gondoltam magamban, de akkor még nem számítottam rá, hogy inkább az arcomba robban az egész...

A duplarészes pilot maga volt a nagybetűs meglepetés. A kérdés már az ötödik percben megfogalmazódott bennem: Ennyi? Ennyire telt Dave Filoni-éktól? Egy ilyen halvány utánzatra? És akkor most ilyen lesz az új Expanded Universe? A válasz pedig ott volt képernyőn. Ha mérlegre kellene tenni mindazt, amit a duplarészes kezdésben kaptunk, akkor nem kerül egyensúlyba a két serpenyő. A pozitív oldalra kerülhet mondjuk a két trilógia közötti időszak bemutatása, néhány kósza utalás a mozifilmekre… A másik oldalra a súlytalan karakterek tömkelege, a meglehetősen ostobácska történetvezetés, a kidolgozatlan helyszínek, a döcögő párbeszédek, és a feleslegesen erőltetett concept art-ok kerülhetnek. Ez utóbbiak egyébként egyszer hatalmas ötletként hatnak - ahogy a TCW-ben az is volt. Kétszer még éppen elmennek, de állandóan már kissé idegesítő a jelenlétük. Nem volt ötlet, fiúk? A kérdésre a válasz jóval prózaibb: nem volt idő. Nem volt idő arra, hogy a TCW-hez hasonló 'mélységekben' kidolgozzák a sztorit, a karaktereket, ezek hátterét, meg minden egyebet, ami egy működőképes sorozathoz kellett volna. Vélhetően a Disney szabott egy reménytelen határidőt, mondván: "Figyelj Dave, akkor mához másfél évre van a premier dátuma." És Davenek nem volt választása, a kurtán-furcsán befejezett (vagy inkább lefejezett) TCW után/mellett/helyett (a nem kívánt rész törlendő) ezen kellett dolgoznia. (Még csoda, hogy a TCW-nek volt egyáltalán befejezése.) Az eredmény pedig nagyban emlékeztet a legendás Knights of the Old Republic (KOTOR) videó-játék első és második részére. Az első ámulatba ejtette a világot, és simán végig lehetett vinni úgy akár nyolc(!) alkalommal is, hogy nyolcféleképpen juthattunk el a végkifejlethez. A második rész hatalmas nyomás alatt született, és ez magával hordozta a kapkodás veszélyét. A jelszó: a ’Gyorsan, gyorsan, gyorsan!’ volt, és ennek megfelelően félig kész helyszínek, csiszolatlan és sokszor botladozó történet lett a végeredmény. A Star Wars Lázadók mintha ugyanebbe a csapdába sétált volna bele. De ha nincs idő a jó munkára, akkor szedjük elő McQuarrie mester negyven évvel ezelőtti remekműveit, csináljunk belőlük concept art parádét, és kommunikáljuk úgy, mintha a rajongóknak tettünk volna ezzel szívességet. (Közben azt se felejtsük el, a Disney időközben boldog-boldogtalannak eladta a licenszjogot, és ennek folyományaként a Star Wars Rebels premierjére már sok könyv, játék, matrica, és miegymás várta a vásárlókat a boltokban. Vagyis a Rebels-nek menni kell, ha törik, ha szakad x+1 szezonon keresztül.)

Persze van egy védekezési alap, ami már a TCW esetében is felmerült. Az ilyen animációs filmeknél azt szokták felvetni, hogy próbáljuk nem felnőtt szemmel nézni a sorozatot, hiszen a célcsoport(ok) a tíz-tizenkét éven aluli korosztályokat jelenti(k), vagyis a SWR nem a felnőtteknek készül, ezért tessenek így kezelni. Oké, viszont ha így gondolkodunk, akkor meg is fordíthatjuk a kérdést: Hogyan nézhet meg egy mondjuk hatéves gyerek olyan epizódokat, ahol a főhősök - és negatív előjelű ellenlábasaik - erőszakos cselekedetei viszik a prímet? Mert én bizony nem ültetném oda a célcsoportba tartozó lányomat azzal, hogy: „Szeretnél nézni egy jó kis csihi-puhit? Akkor jó szórakozást!” Az pedig nem mentség, hogy mások animációs sorozatai is ilyenek. A határt láthatóan senki sem képes meghúzni, így a szülőkre marad, mit engednek a csemetéjüknek.

És most ott tartunk, hogy a történet ugyan egy hangyányival bonyolultabb egy faéknél, de szereplők - kiváltképpen a negatív oldal szereplői - rendesen elbutultak. Csak azt tudnám, hogy egy ilyen béna birodalmi hadsereg hogyan foglalta el a galaxist? A tisztek ostobák, akárcsak a rohamosztagosok. Ez utóbbiak viszont nagy számban hullanak, már csak a szokás kedvéért is. A sztori pedig a birodalmiak személyében olyan hatalmat állít a képernyőre, melynek képviselői egy tisztességes kihallgatást sem tudnak levezetni, nemhogy üldözni a lázadógyanús elemeket. Letartoztatjuk a rendbontókat, de a cuccot nem vesszük el tőlük? A raktárat meg őrizetlenül hagyjuk, hogy könnyebben besétálhasson a szökésben lévő rabunk? Király. Akarom mondani, jedi. És ez még csak a jéghegy csúcsa.

A véleményem tehát a pilot és a második rész után eléggé lesújtó. A történet gyenge, a karakterek erőtlenek, a grafika pedig a TCW fából faragott bábjaiból átment gumiarcú babák fesztiváljába. (Mindezt tetézi, hogy nálunk még 4:3-as képarányban kerül sugárzásra, és néhol a magyar szöveg is igen furcsa, mint például az „ötöd szintű akadémista.” Aki az akadémiára jár, az az akadémista?) Igen, tudom, mindez gyerekeknek készült (volna), de azért nem tudom figyelmen kívül hagyni, mennyi minden szól a felnőtteknek. Nem hiszem, hogy a kissrácok felismernék Bail Organát, vagy a legendás droidkettős (R2 és C-3PO) felbukkanása alatt felcsendülő Return of the Jedi-s dallamokat. Kizárt dolog. Ez nekünk, felnőtteknek is szól(na), ha legalább annyira emészthető lenne, mint a TCW. De nem az. És hogy később jobb lesz? Nagyon sokat kell azon még dolgozni, mert az a bizonyos mérce - a sorozatot készítők áldozatos és egyáltalán nem könnyű munkája ellenére - elég alacsonyra került. Majd talán a következő szériában...